Kezdjük a legelején, német az édesanyád, togói az édesapád. Milyennek írnád le a gyerekkorod?

Teljesen átlagos életünk volt, a szüleim ugyan korán elváltak, az édesanyámmal nőttem fel, de abszolút boldog gyerekkorom volt. Vannak féltesóim, négy lány és egy fiú, igyekszünk tartani a kapcsolatot, a családból szinte mindenki Németországban él, úgyhogy ebből a szempontból nem nehéz a helyzet.

A legtöbb játékos az édesapja vagy valamelyik rokon miatt kezdett focizni. Nálad is ez a szituáció?

Nem, nálunk nem volt profi focista apukám, szimplán csak egészen kicsiként a labdarúgás kezdett érdekelni. Persze, a suliban sportoltunk mást is, mint minden iskolás, de számomra egyértelmű volt, hogy a foci az én világom. Elkezdtem rugdosni a labdát 3-4 évesen, anyukám pedig azt mondta, hogy akkor nézzük meg egy rendes egyesületben is, mit tudok.

És már elég korán Németország egyik legnagyobb klubjához, a Borussia Dortmundhoz kerültél…

Igen, szinte mindent a Dortmundnak köszönhetek, emberként és játékosként is rengeteget tanultam ott. Kiváló akadémia az övék, rengeteg energiát és munkát fektetnek a mindennapokba, ennek köszönhetik, hogy a felnőtt csapatuk is ilyen sikeres. Az én korosztályomban remek játékosokat neveltek ki, ott van például Christian Pulisic, akivel együtt futballozhattam. A kulcs a meló, amit egészen a kezdetektől a gyerekekbe „ültetnek”, de ezen kívül már a legapróbbaknál is figyelnek arra, hogy mindkét lábukat használják, elsajátítsák a technikai dolgokat és intelligensen futballozzanak. Nem mondanám olyan kirívóan összetett rendszernek a dortmundit a többi akadémiához képest, inkább azt gondolom, hogy jó emberek dolgoznak ott, komoly tudással.

Az utánpótláséveid alatt a korosztályos német válogatottakban bizonyíthattál, majd felnőttként mégis a togói nemzeti csapatot választottad. Miért alakult így?

Elsősorban az U19-ben játszottam, majd még néhányszor az U20-as csapatba is behívtak, de aztán jött egy sérülésem, ami miatt háttérbe kerültem. Nem hívtak utána a válogatottba, és egyre idősödtem, így be kellett látnom, hogy a német felnőtt nemzeti csapat kezd elérhetetlenné válni. Szerencsére édesapám révén volt lehetőségem a togói válogatottba is bekerülni, ez sikerült is, bár meg kellett szoknom, hiszen egy teljesen más futballkultúra az afrikai, mint az európai. A mentalitás is különbözik, sokkal keményebb, erőteljesebb focit kell játszani, nem annyira a technikáról, mint a küzdelemről és a fizikalitásról szól a játék. Minden csapatban megvannak az ügyes játékosok, a németek különösen híresek a technikai képzettségükről, de Togóban is vannak remek kvalitású futballisták. A körülmények, a pályák és az infrastruktúra nem olyan magas szintű, de ott is mindenki teszi a dolgát, mindent belead. Büszke vagyok arra is, hogy Togót képviselhetem.

Mondhatjuk az egyik célodnak, hogy állandó szereplője lennél a togói válogatottnak?

Mindig örömöt okoz, ha ott lehetek a csapattal, nyilván tudom, hogy nem kerülök Togo történelmének legnagyobb játékosai közé, de az az elsődleges, hogyha behívnak, akkor sikereket érjünk el. Ehhez persze az kell, hogy előbb a klubcsapatomban nyújtsak állandó jó teljesítményt, gólokat rúgjak, aztán meglátjuk, hogy ez elég lesz-e a meghívóhoz.

Ebben mi újpestiek is bízunk. És ha már Újpest, akkor elmondod, hogy miért minket választottál?

Azzal indult, hogy tudtam, hogy lejár a szerződésem a Münsternél, és jeleztem a menedzseremnek, hogy nem is szeretnék maradni. Ehhez jön hozzá, hogy már régóta fontolgattam, hogy máshol is ki kéne próbálnom magam Németországon kívül, erre pont jelentkezett az Újpest. Voltam itt egy előzetes beszélgetésen, felmértem a terepet, kicsit rákészültem a döntésre, nem akartam elhamarkodottan lépni. Mindenki kedves és meggyőző volt, így végül úgy döntöttem, hogy szeretném itt folytatni.

Könnyíti a helyzeted, hogy olyan szakemberekkel van tele a stábunk, akik kívül-belül ismerik a német labdarúgást? Gondolok itt Dárdai Pálra és Szélesi Zoltánra többek között.

Ez tényleg jó, hiszen ők, ha nem is személyesen, de ismernek és értenek engem. Tudják, hogy milyen futballkultúrában nevelkedtem, milyen alapokra épül a játékom, és hogy milyen típusú karakter vagyok. A pályán nem az a klasszikus 9-es vagyok, szeretem, ha van területem, az egy-két érintős focit, a fineszességet, okos megoldásokat kedvelem. Sokszor beindulok az üres területekre és szeretem befejezni a támadásokat.

Bajusz Zoltán