Ha egyetlen emléket kellene kiemelned az újpesti időszakodból, mi jut először eszedbe?

Rengeteg van, tényleg megszámlálhatatlan. És ami érdekes, hogy szinte kivétel nélkül mind pozitív. Ha mégis ki kell emelnem egyet, akkor mindig a Fehérvár elleni mérkőzés ugrik be, amikor megszereztük a bajnoki címet ’98-ban. Az utolsó előtti forduló volt, idegenben, tízezer újpesti szurkoló előtt. Tudtuk, hogy egy döntetlen is elég, végül 1–1 lett, és az a lefújás utáni ünneplés, az valahogy örökre belém égett. De ugyanígy ott van a Fradi-pályán elért döntetlen is – az én tizenegyesemmel lett 1–1. Az már szinte eldöntötte a bajnokságot az Üllői úton. Ezek mind olyan pillanatok, amik túlmutatnak egy-egy meccsen. Persze akad egy-egy nehezebb emlék is. Például amikor kiállítottak a Zimbru Chisinau elleni BL-selejtezőn, és emiatt nem játszhattam a csoportkörbe jutásért a Strum Graz ellen. De összességében ezek mind nagy meccsek, komoly sikerek, meghatározó élmények. És ami talán a legfontosabb: közösségként működtünk. Egy valóban különleges, mondhatni legendás csapat volt.

Amikor aztán kikerültél külföldre, pontosabban Angilába a Bristol City-hez, mennyire érezted, hogy felkészített az Újpest – szakmailag, mentalitásban – a nemzetközi szintre?

Az elején kifejezetten nehéz volt. Nem azért, mert ne lett volna alapom, hanem mert teljesen más világba csöppentem. A magyar közeg, a körülmények, minden egészen eltért attól, ami ott fogadott. Ráadásul én még a nyolcvanas években szocializálódtam futballistaként. Akkoriban rossz minőségű pályákon játszottunk, teljesen más feltételek között, a kornak nem megfelelő edzésmódszereket használva. Ez nem igazán készít fel arra, ami Angliában vár: tempóban, fizikalitásban, szervezettségben teljesen más dimenzió volt. Ugyanakkor az az három-négy év Újpesten rendkívül sokat adott. Rengeteget fejlődtem, fizikailag és játékintelligenciában is. Minőségi edzők, erős csapattársak vettek körül, folyamatos volt a versenyhelyzet. Az Újpest ebből a szempontból nagyon sokat tett hozzá a pályafutásomhoz.Az már egy másik kérdés, hogy a magyar bajnokság akkori színvonala mennyire volt elegendő a nemzetközi szinthez. Az első hónapok Angliában kifejezetten kemények voltak, és később Németországban sem volt könnyebb az elején. Sérülések is nehezítették az alkalmazkodást. De alapvetően jó versenyző típus voltam, beleálltam a kihívásokba, fizikailag is bírtam a terhelést, és végül sikerült megállnom a helyem: egy szezon Angliában, majd több év a Bundesligában.

Volt olyan konkrét pillanat Angliában, amikor azt érezted: „ez egy teljesen más világ”?

Az első benyomás az intenzitás volt. Egyszerűen minden gyorsabb: a játék, a döntéshozatal, a reakciók. Nincs idő gondolkodni, minden azonnal történik. Emlékszem, Újpesten szerettem „játszani” a labdával. Nem elrúgni, hanem megtartani, felhozni, megjátszani a középpályásokat – egyfajta elegánsabb, tudatosabb futballt képviselni. Amikor ezt Angliában is megpróbáltam, az első reakció az volt, hogy rögtön letámadtak, és gyakorlatilag elvették az időt és a teret. És volt egy egészen más jellegű „kulturális sokk” is. Belső védőként kerültem be egy olyan közegbe, ahol a fizikalitás alapkövetelmény volt. Emlékszem, néztek engem az angol védők, és az egyikük megjegyezte, hogy túl „ép” az arcom. Az egyiknek jobbra állt az orra, a másiknak balra, a harmadiknak teljesen össze volt törve. Ott ez szinte státuszszimbólum volt. Ha nem tört még el az orrod, akkor szerintük nem vagy igazi védő. És ebben volt igazság: ott minden meccsen számíthattál könyökökre, ütközésekre, folyamatos párharcokra. Teljesen más habitus, más futballkultúra.

Mennyire maradt meg benned az „újpesti identitás”? Egy fontos fejezet, vagy ennél több?

Nekem az Újpest a mai napig az első számú klub Magyarországon, ebben nincs kérdés. Itt indult be igazán a pályafutásom, itt kaptam meg a bizalmat. Gyakorlatilag fél év alatt jutottam el odáig, hogy válogatott lettem – előbb olimpiai, aztán felnőtt. Ha jól emlékszem, még húsz NB I-es meccsem sem volt, amikor már behívtak. Ez egy elképesztően intenzív időszak volt, és mindez Újpesten történt. A bajnoki cím, a sikerek, az a közeg – engem ott tényleg szerettek, és én is nagyon sokat kaptam a klubtól. Úgyhogy ez nem csak egy állomás volt, hanem egy meghatározó alap. Természetesen az élet vitt tovább, nemzetközi pályára kerültem, most a munkám is inkább a nemzetközi futballhoz köt, de attól még követem az Újpestet. Amikor időm engedi, kint vagyok meccseken is. És őszintén remélem, hogy most valóban elindul egy új korszak, és újra olyan Újpestet látunk, amely méltó a hagyományaihoz.

A tévés szereped is érdekes, mert egy kicsit kilóg a megszokottból. Ez mennyire volttudatos irány, és mennyire „szerep”?

Egyáltalán nem szerep. Én a pályán sem voltam egy tipikus futballista – sem a habitusom, sem a megjelenésem, sem a viselkedésem nem volt átlagos. A tévében is egyszerűen önmagamat adom. Több mint tíz éve dolgozom a médiában, különböző csatornáknál, és már az elejétől ezt a stílust próbáltam képviselni: közvetlenebb, sztorizósabb, személyesebb megszólalást. Szerintem a nézőket nem csak a taktikai elemzés érdekli. Persze az is fontos, de legalább ennyire kíváncsiak arra, hogy milyen belülről a futball világa. Mik történnek az öltözőben, milyen élmények vannak egy pályafutás mögött. Ezek adják a „sava-borsát” az egésznek. És ebben a közegben szerencsére teret is kapok erre. Lehet egy kicsit lazábban fogalmazni, lehet vitatkozni, lehet humorral élni. Ez szerintem közelebb hozza a nézőhöz az egészet, és talán szórakoztatóbb is, mint egy kizárólag száraz, szakmai megközelítés.

De feszültséget időnként generálnak ezek a „két iskola” közötti különbségek: az egykori játékosok és az inkább elemző, blogger típusú megszólalók között. Te ezt hogyan látod?

Én ezt nem élem meg konfliktusként. Nem gondolom, hogy csatornák között lenne ellentét, inkább különböző megközelítések léteznek. És ez rendben is van. Az elemzők sokszor nagyon alaposak, jól látják a játékot, és sok értékes dolgot mondanak. Ezzel nincs probléma. A különbség inkább abban van, hogy egy volt játékos más típusú tapasztalatot tud behozni. Olyan történeteket, olyan helyzeteket, amiket csak az ért igazán, aki benne volt húsz éven keresztül. Egy angliai vagy németországi élmény, egy öltözői szituáció, egy pályán megélt pillanat – ezek olyan pluszt adnak, amit nehéz kívülről pótolni. Ugyanakkor az is igaz, hogy attól, hogy valaki jó futballista volt, még nem biztos, hogy jó szakértő lesz. Ez egy külön szakma, kommunikálni is tudni kell.

Egy kicsit más téma, de nagyon érdekel, hogy látod. Mit látsz a mai fiatal játékosokon? Miben mások, mint a te generációd?

Őszintén szólva én már ritkán járok utánpótlásmeccsekre, inkább edzőkön, ismerősökön keresztül hallok visszajelzéseket. És amit ők mondanak, az az, hogy a mi generációnk talán alázatosabb volt, és komolyabban vette a futballt. Ugyanakkor a mai fiatalok egészen kiváló körülmények között dolgozhatnak. Kifogástalan pályák, szakemberek, dietetikusok, orvosi háttér – minden adott. Ami régen egy hónapos sérülés volt, az ma sokszor egy hét alatt rendbe jön. A különbség talán inkább mentális. Régen kevesebb lehetőség volt, a futball sokak számára az egyetlen kitörési pontot jelentette. Ma sokkal nyitottabb a világ, több inger éri a fiatalokat, több minden vonja el a figyelmüket. És közben ott vannak a példaképek is: ma már lehet azt mondani, hogy „olyan akarok lenni, mint Szoboszlai vagy Kerkez”. Ez régen nem igazán volt meg ilyen formában.