2015. szeptember 12-én, szombaton este Újpest-Fradi rangadót rendeztek a Megyeri úton. Drámai mérkőzés volt, amelyen a hazaiak szereztek vezetést, ám a zöld-fehérek kiegyenlítettek, majd egy utolsó perces góllal a győzelmet is kiharcolták.

A pici lányom alig néhány hete született, így a rengeteg tennivaló közepette esélyem sem volt kimenni a stadionba. A hármas sípszó után – volt akkor már este fél tizenegy – lementem Újpest központjába egy kis harapnivalóért. Az egyik hamburgerező előtt vártam a vacsorámra, amikor egy húsz év körüli lány állt be a mellettem kígyózó sorba. A nyakában Újpest-sálat fújdogált a lágy őszi szél.

Közelebbről is megnéztem!

No, nem a kiscsajt! A sálat!

Csupa egykori újpesti klasszis aláírása volt rajta, köztük feltűnő helyen apámé is, pedig már közel negyven év telt el azóta, hogy utoljára pályára léphetett a Megyeri úton.

Azóta sok víz lefolyt a szomszédban hömpölygő Duna vízén, generációk jöttek-mentek, azonban egy dolog sosem változott: az a hetvenes évekbeli aranycsapat a kilenc bajnoki elsőségével örökre beírta magát a negyedik kerületről szóló történelemkönyvek legfényesebb lapjaira.

Csodálatos látvány volt az a sál. Csak ámultam és bámultam, hogy micsoda klasszisok írták alá a nevüket. Hja, a régi szép idők, amikor zsenik sokasága varázsolt nemcsak az újpesti, hanem a ferencvárosi, kispesti vagy angyalföldi stadionok zöld gyepén is. De vajon lesznek-e még ilyen futballistáink valamikor? Szurkolhatunk-e még legalább egyszer magyar csapatnak nemzetközi kupadöntőben? Ott leszünk-e a közeljövőben valamelyik világbajnokságon? Csupa-csupa költői kérdés...

Amíg én percekig tűnődve a sálat vizslattam, addig szép lassan kihűlt a hamburgerem, ráadásul ennek a csinos lánynak is feltűnt, hogy le sem veszem róla a szemem. Arról nem is beszélve, hogy csak annyit érzékelhetett az egészből, hogy kiguvadt szemekkel pontosan a mellei irányába bámulok. Szúrós tekintetét észrevéve, gyorsan elkaptam a fejem. Még annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy visszafordultam felé, és zavaromban ezt dadogtam:

- Gyö-gyö- gyönyörű…

Erre fel természetesen még csúnyábban nézett rám.

- Úgy értem, a sál - mondtam elpirulva. - Szép emlékeim fűződnek ehhez a csapathoz! - rebegtem, ám ezt már csak én hallottam, ugyanis az időközben megérkező éjszakai busz fülsiketítő fékcsikorgása elnémította félszeg motyogásomat.

A történtek ismeretében pimasz dolog lett volna, de legszívesebben lefényképeztem volna a lányt a lila sállal, amelyet apám is aláírt, és a legközelebbi találkozásunkkor megmutattam volna neki:

- Ide süss, fater, egy gyönyörű, húszéves kiscsaj nyakában lógsz! Te aztán tényleg nagy király voltál!

IFJABB DUNAI EDE ÍRÁSA