Tavasszal remek formában futballozol, a legutóbbi hazai bajnokin hatalmas gólt szereztél. Hogyan értékeled ezt a félévet eddig?

Egyénileg egyre jobban érzem magam, és ennek megfelelően az önbizalmam is folyamatosan nő. Természetesen a csapat teljesítményét nem lehet elválasztani az egyéni szerepléstől, így van bennem hiányérzet, de az elmúlt hetekben sikerült stabilizálnunk az eredményeket – még ha a győzelmek nem is jöttek minden alkalommal.

Hogyan emlékszel vissza a DVTK elleni találatodra?

Gergényi Bence beadásából indult az akció, amit ugyan kifejeltek a védők, de sikerült a tizenhatos előterében tartani a labdát. Joaóval passzolgattunk, visszakaptam tőle a labdát, felnéztem, majd lőttem. Jól találtam el, de szerencsém is volt: a védő beleért, ez pedig éppen olyan irányt adott a labdának, hogy a hosszú sarokban kötött ki. Mindezek ellenére az örömöm akkor lett volna teljes, ha három pontot ér a gólom – sajnos ez nem jött össze, pedig a hajrában mindent megtettünk a győzelemért.

A gólörömödről is ejtenél néhány szót?

Nem titok, a családom is ott volt a meccsen – édesanyámnak szólt az ünneplés. Nagyon különleges érzés volt, hiszen alapvetően nem élnek velem Budapesten. Már önmagában is öröm volt, hogy ott lehettek, az pedig, hogy éppen azon a meccsen gólt is szereztem, csak még különlegesebbé tette az alkalmat.

A csapaton belül volt olyan játékos, akivel meg tudtad osztani az érzéseidet ebben az időszakban?

Introvertált típusnak tartom magam, ha ilyen témákról van szó. Nem szoktam sokat beszélni ezekről, de persze volt, hogy szóba kerültek dolgok – leginkább Karamokóval. Ugyanakkor az egész csapatra igaz, hogy intelligens emberek alkotják, így, ha nem is mély beszélgetések során, de egy-egy edzésen elhangzó bíztató szóval vagy pacsival is sok támogatást lehet kapni.

Mesélj kicsit a gyerekkorodról, illetve arról, hogyan lett belőled profi futballista.

Ötévesen kezdtem el focizni, a szüleim indítottak el ebbe az irányba. Kezdetben nem gondoltam arra, hogy profi legyek – egyszerűen csak élveztem a játékot, ahogy a gyerekek általában. Később persze az edzőim és a szüleim is látták, hogy van bennem potenciál, így érdemes lehet komolyan venni a futballt. Tizenöt éves voltam, amikor a Bordeaux akadémiájára kerültem – ott éltem, ott jártam iskolába. Reggel edzettünk, délután pedig tanórák voltak. Sok hasonló korú sráccal éltem együtt.

Milyen volt ilyen fiatalon elszakadni a családodtól?

Őszintén szólva, sokan ezt nehezen viselik, de számomra gördülékenyen ment a folyamat. A közeg családias volt, még ha részben riválisai is voltunk egymásnak a csapattársaimmal – ugyanazért az álomért dolgoztunk, ami összekovácsolt minket. Emellett a családommal is napi kapcsolatban maradtam: szinte minden nap beszéltünk telefonon, a meccsnapok után pedig haza is tudtam menni, hiszen ők is Bordeaux-ban éltek.

Végül egy kérdés a jövőddel kapcsolatban. Milyen távlati céljaid vannak a karriereddel kapcsolatban?

Szeretnék topligában játszani, az európai porondra is kilépni. Fiatal vagyok, minden esélyem megvan rá – de nem szeretnék túlzottan előreszaladni. Mindig a következő meccsre koncentrálok, és arra, hogy egy kicsit jobban játsszak, mint az előzőn. Ha ez sikerül, akkor összeállhat egy igazán jó szezon. A legfontosabb, hogy élvezem, amit csinálok, és hiszek abban, hogy a kemény munka idővel kifizetődik.

Szombaton újabb hazai meccs vár ránk, ezúttal a bombaformában lévő Győr látogat a Megyeri útra. Mit vársz a mérkőzéstől?

A tavasz egyik legnehezebb meccse lehet ez – a Győr nagyon összeállt a szezon második felére. Ugyanakkor hiszek abban, hogy egységes csapatjátékkal itthon tudjuk tartani a három pontot. Rengeteget jelent számunkra, hogy minden körülmények között számíthatunk a szurkolóinkra.

CZIPÓ ÁDÁM