Először is: Boldog Születésnapot! Így, a hetedik ikszet behozva azt kell mondanom, remek formában van, ami felteszem, összefügg azzal, hogy nem szakadt el a sporttól. Mi a titka?
Nem is érzem magamat ennyinek! Minden nap igyekszem sportolni, a kapusedzéseket is próbálom úgy összerakni, hogy az nekem is fizikai kihívást jelentsen. Ehhez hozzájön a szerencsés genetika, a táplálkozás és az életmód is, és az, hogy minden nap képes vagyok legyőzni magamat. Ha túlteszem magam azon, hogy nincs kedvem, fáradt vagyok, stb., és ennek ellenére mozgok, az hatalmas energiát tud adni egész napra. Ez egy oda-vissza dolog. Ahogy a feleségem mondja mindig: amennyit beletöltök a stampedlibe, pontosan annyit is tudok kiinni belőle. Nyilván, az ember sosem tudja, mi történik egyik napról a másikra, de amit a saját oldaladról bele tudsz tenni, annak remélhetőleg meglesz az eredménye.
2021 és 2024 között volt az első csapat kapusedzője Újpesten. Azóta is a klubnál van, de már más szerepkörben. Mesél erről egy kicsit nekünk
2024 nyarán Bartosz Grzelak akkori vezetőedző a saját stábjával szeretett volna dolgozni, így én átkerültem az Újpest FC utánpótlásnevelésébe, mint vezető kapusedző. Akkor még minden korosztályban több csapat szerepelt, és összesen 65 kapusunk volt. Azzal kezdtem, hogy átnéztem a rendszert, szerettem volna tudni, mi az oka, hogy Banai Dávid óta nem volt kapus az akadémián, aki felkerült volna az első csapathoz. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy Magyarországon én vezetem az UEFA-alapú, a legmagasabb szintű, pro-licenszes kapusedző-képzést, és az ott tanult, illetve alkalmazott szemlélettel végeztem ezt az átvizsgálást. Azt gondolom, megtaláltuk a hiányosságokat, és sikerült a minőségi képzést előtérbe helyezni, melynek során minden kapusból igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni. Michelangelót egyszer egy angyal-szobor kapcsán arról kérdezték, hogyan sikerült kifaragnia. Ő erre azt válaszolta, hogy végig látta az angyalt, és addig nem állt le a vésőjével, amíg ki nem szabadította a márványtömbből. Ezt a szemléletet vallom én is: a kapusokban szeretnénk megtalálni a tehetséget és a potenciált, és addig dolgozni velük, rajtuk, addig csiszolni őket, amíg ki nem teljesednek. Tehát gyakorlatilag itt, Újpesten angyalokat képzünk. A cél pedig az, hogy annyit fejlődjön egy kapus, hogy egyszer majd az első csapat ajtaján kopogtasson. Azt gondolom, munkánk hatékonyságát mutatja, hogy több korosztályos válogatott kapus is kikerült a IV. kerületből az utóbbi másfél évben.
A felnőttek edzése után mennyire más fiatal kapusokkal dolgozni? Feltételezem, mentálisan is egészen más jellegű kompetenciát igényel ez.
Édesanyám tanárnő volt, így neki köszönhetően van bennem pedagógusi véna. Kevesen tudják rólam Újpesten, de voltam vezetőedzője itt annak az U16-os, U17-es, U18-as korosztálynak, amelyben többök között Litauszki Róbert, Nagy Dániel, Simon Krisztián, Lázár Bence és Szabó Bence is szerepelt – és ők mind az öten játszottak az első csapatban is. Ezek a játékosok akkor még nem voltak a saját korosztályuk meghatározó futballistái, de én megláttam bennük a lehetőséget, és beépítettem őket abba a rendszerbe, amit képviseltem és képviselek, ez pedig a gyors, egy-két érintős támadó futball. A kapusok ezen belül külön halmazt képviselnek, ráadásul mindegyikük más és más, specifikus gyakorlatokat igényelnek. Mindegyiküknél máshogyan kell kiszabadítani a márványtömbből az angyalt. Összességében tehát azt tudom mondani, hogy ez a tanítói, nevelői oldal abszolút testhezálló nekem, egyáltalán nem idegen számomra, és a mai napig imádom is csinálni.
Beszéljünk egy kicsit sportolói pályafutásáról! Hogyan alakult ki az újpesti kötődése?
Hat éves koromban álltam kapuba először, és egy vetődés után egyből tudtam, hogy ez az én posztom. Pilisvörösváron, ahol laktam, sokszor futballoztunk az utcán, és az egyik srác, aki az Újpestben focizott, megkérdezte, nem jönnék-e próbajátékra. Ekkor 14 éves voltam, és meggyőztem a serdülőcsapat edzőit, leigazoltak. Végigjártam a ranglétrát, viszont aztán katonaság következett. Amikor leszereltem, már Tóth Zoltán volt az elsőszámú kapus, én ráadásul egyetemre jártam, így mellette nem tudtam magas szinten űzni a labdarúgást. Azután viszont szerencsére sikerült folytatnom a pályafutásomat, de nem a IV. kerületben.
Igen, hiszen a diplomaszerzés után jött a Dorog, majd a Honvéd (ahol három bajnoki cím és egy Magyar Kupa-győzelem is összejött), és végül a Vasasból vonult vissza. Nem maradt hiányérzet a karrierjében azért, mert az Újpest felnőtt csapatában sosem lépett pályára?
Persze, hiszen az én fejemben ez korábban úgy volt, hogy Újpesten járom végig az utat, és Tóth Zolit kiszorítva én leszek majd az elsőszámú kapus itt. Nem vagyok azonban az a nagyon elmélkedős fajta ember, az élet ezt hozta. Akkor nem én választottam így, az Újpest akkor azt mondta, hogy Tóth Zolival számol, én pedig tudomásul vettem. Tóth Zoli egyébként egy elképesztően tehetséges, kiváló adottságokkal rendelkező hálóőr volt, ha Magyarországon marad, nagyjából százszoros válogatott lett volna, ebben biztos vagyok.
Térjünk át a válogatottra! Ön kint volt az 1986-os világbajnokságon, és bár ott nem jutott szóhoz, az azt megelőző selejtezőkön elért sikerekben kulcsszerepe volt.
Igen, a kvalifikációs sorozatban több fontos meccsen is voltak komoly védéseim, például az osztrákok elleni hazai meccsen (3-1), vagy a hollandok elleni idegenbeli győzelem során (2-1). Persze, ehhez kellett egy olyan együttes is, amelyik képes volt nyerni. Emlékszem, az amszterdami mérkőzés után a holland válogatott játékosai sorban álltak az öltözőnk előtt, hogy mezt cseréljenek velünk, de nem adtuk oda a dresszeinket. Hogy ez mekkora dolog volt, talán pár név szemlélteti: olyan játékosok alkották az Oranje gerincét, mint például Marco van Basten, Frank Rijkaard vagy Ruud Gullit – többszörös BL-győztes, Európa-bajnok futballisták. A mai napig libabőrös vagyok, ha erre gondolok. A hollandok nem tudtak velünk mit kezdeni, a találkozó után még azt is mondták, hogy vissza kell nézni azt, mert szerintük a magyarok eggyel többen voltak. Ennyire meglepte őket az a letámadás, amit alkalmaztunk, és ami akkoriban nagyon szokatlan volt.
Aztán nekem sajnos óriási pechem volt. Az 1984-es, Cipruson megnyert vb-selejtező után (2-1) egy edzésen elszakadt a bokaszalagom, így az 1985-ös év – benne a benidormi edzőtáborral – teljesen kimaradt. Mikor visszatértem, nem is voltam csúcsformában, és addigra Disztl Péter lett az elsőszámú kapus, az sem volt biztos, hogy a keretben ott lehetek, de az végül összejött.
Az a vb 40 évvel ezelőtt volt, de azóta sem jutottunk ki világbajnokságra, így máig az az utolsó példa. Sokszor, sok okot hallottunk már arról, mi ment ott félre, hiszen a csoportmeccsek során kiestünk Mexikóban. Belülről nézve mi lehetett a magyarázat arra a szereplésre?
Ha egy mondattal kéne összefoglalnom, azt mondanám, túl lettünk edzve. Ha jól emlékszem, 12 nappal a vb kezdete előtt már kimentünk Mexikóba, hogy akklimatizálódjunk a magaslati levegő és a hőmérséklet miatt, napi hármat tréningeztünk, és rosszul sikerült a formaidőzítésünk – egész egyszerűen elfogytunk a kezdésre. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban a melegben – gyakran 40 fokban – képtelenség volt azt az intenzív, letámadásos futballt játszani, amiből mi készültünk, nekünk pedig nem volt B-tervünk.
A válogatottat nézve van hiányérzete?
Szívesen védtem volna a világbajnokságon, legalább egy mérkőzést. Két találkozón ültem a padon, és úgy érzem, talán hozzá tudtam volna tenni a csapat teljesítményéhez, mert addigra már a bokasérülésemet is magam mögött tudtam. De a futball már csak ilyen, nincsen „ha”, soha nem tudjuk meg, mi lett volna ebben az esetben.
A visszavonulását követően hogyan jött a kapusedzősködés? Ugyan a kapusedzők szinte mind volt kapusok, de nyilván nem minden kapusból lesz kapusedző.
A futball befejezése után vállalkozásba kezdtem, és fel is építettem egyet, majd egyszer levittem a fiamat egy utánpótlásedzésre a II. kerületben, ahol lakunk. Az ottani elnök tudta, ki vagyok, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem ott edzősködni az akkor hétévesekkel, ami a ’90-es korosztály volt. Elvállaltam, és 12 éven át voltam ott vezetőedző, ezalatt pedig folyamatosan fejlődtünk. Abból a csapatból például Futács Márkó később válogatott lett. Onnan kerültem aztán Újpestre – Urbányi István közbenjárásával –, ahol szintén vezetőedző voltam, ahogyan arról az imént már beszéltem. Aztán egyszer megcsörrent a telefonom, és Mezey György hívott, hogy lenne-e kedvem a válogatottnál dolgozni, mint kapusedző. Erre persze annak ellenére sem tudtam nemet mondani, hogy korábban nem volt kapusedzői tapasztalatom. Végül pedig egészen 2016-ig az A-válogatottnál, utána pedig az utánpótlásnál tevékenykedtem. Aztán jött a Vasas, az MTK, majd a Diósgyőr, mielőtt 2021-ben – Michael Oenning közreműködésével, akivel a Vasasnál már dolgoztam együtt – visszatértem Újpestre, és azóta is itt vagyok.
Andrusch Józsefnek még nagyon sok boldog születésnapot kívánunk!
POLGÁR GÁSPÁR
