Kezdjük a legelején! Hol születtél, és hogy csöppentél bele a labdarúgásba?
Az Azori-szigeteken születtem és nőttem fel, gyönyörű hely, nem messze Madeirától. Hat testvéremmel éltünk ott, közülük a bátyám is focizik, illetve a nagyobb családban többen is, de nem csak emiatt választottam ezt a sportágat. Portugáliában szinte mindenki focizik, gyerekként is mindenhol a futballal találkozol, így hamar ez lett a kedvenc sportom, nem is volt kérdés, hogy focista szeretnék lenni. A helyi Horta együttesében kezdtem az alapokkal, három év elteltével pedig a Sporting akadémiájára kerültem.
Az Azori-szigetektől azért elég messze van Lisszabon. Nem volt nehéz gyerekként elszakadni a családodtól, majd egy ilyen nagy klubnál felverekedni magad a ranglétrán?
Dehogynem, nagyon is kemény volt mindkettő. Az első periódusomban az unokatestvéremnél laktam, aki ott élt, de utána teljesen beköltöztem az akadémiára. Nem volt jó látni, hogy a legtöbb gyerek hazajár hétvégente, én meg ottmaradok majdhogynem egyedül. Ugyanakkor, hogyha el akarod érni a céljaidat, ezzel meg kell barátkoznod. Rengeteg focistapalánta tanul a Sportingnál, éppen ezért kénytelen vagy minden nap a legjobbat kihozni magadból, hogy te legyél a kevesek egyike, aki eljut a felnőtt csapatig. Nap mint nap látod a nálad idősebbeket, akik a tudtuk nélkül is példát mutatnak, és motiválnak, hogy te is elérheted azt, amit ők.
Neked sikerült is a legmagasabb szintre eljutnod, ráadásul 148 mérkőzést játszottál a portugál élvonalban, ezeken 40 gólt és 41 gólpasszt szereztél, de nemzetközi porondon is van tapasztalatod. Mik a kedvenc pillanataid?
Fú, ez nehéz kérdés. A Benfica elleni meccsekre mindig szívesen emlékszem vissza, nagyon szerettem ellenük játszani, és általában jól is ment (13 meccsen 6 gól 4 assziszt – szerk.). Talán a kedvenc gólom is ellenük szereztem, az ő stadionjukban 60 ezer ember előtt. Még a Boavista játékosaként egy távoli szabadrúgást tekertem be a felsőléc segítségével, ráadásul akkor még Ederson volt a Benfica kapusa. A Portugál Kupa döntőjét is mondhatnám, nagy dolognak tartom, de az is felejthetetlen, amikor a Camp Nouba mentünk a Sportinggal, Lionel Messiék ellen a Bajnokok Ligájában. Pláne nekem, hiszen Messi a kedvenc játékosom. Hátborzongató volt, ahogy éltette a közönség.
Portugálként Messi a kedvenced? Ez nem furcsa egy kicsit?
Inkább az a furcsa, hogy két kedvencem van, és a másik Cristiano Ronaldo természetesen. Messi egy született zseni, és az ő játékával tudtam inkább azonosulni, mivel ballábas, alacsony, sokat cselez befelé, ezek mind jellemzők rám, persze a játékom messze van tőle (nevet). Cristiano pedig egy igazi gép. Ő a kemény munkával ért el mindent, és rengeteget lehet meríteni a hozzáállásából.
Rajtuk kívül más sztárokat is említhetnénk a beszélgetésünk alatt, hiszen jó néhánnyal játszottál együtt.
Ez így van, komoly lista, sokáig sorolhatnám, de példaként rajta van Bruno Fernandes, Raphael Guerreiro, Bernardo Silva vagy Diogo Jota... Éppen ezért nagyon megérintett, amikor hallottam a rossz hírt, ráadásul pont aközben, amikor Újpesten voltam aláírni, és készültünk veletek a bemutatásra. Elmondhatatlan tragédia, és még mindig nehéz beszélni róla.
Van még valaki, akit régről ismersz, méghozzá a csapatunkból: Joao Nunes. Ez megkönnyítette a beilleszkedést?
Joaóval még az U21-es válogatottból ismerjük egymást, így valóban hatványozottan egyszerűbb felvenni az itteni ritmust. Ráadásul ott van André Duarte is, de sokan beszélnek olaszul a csapatban, amely szintén jól megy nekem, hiszen amellett, hogy játszottam a Genoában, a feleségem olasz. A közös nyelvek segítik a beilleszkedést, de ezzel amúgy sem volt soha gondom. Sok helyen játszottam, több országban, és mindig villámgyorsan befogadott a közösség.
Ha már említetted, hogy milyen sok helyen jártál, akkor érdekelne az izraeli időszak, hiszen javában zajlik kint a háború.
A Hapoel Beer Shevánál játszottam, és eléggé kétarcú periódus volt. A foci részét kifejezetten szerettem, egy nagy klub, mindenki rendkívül kedves és állandóan azon dolgozik, hogy neked a legjobb legyen. A bajnokság is minőségi, tele van kiváló labdarúgókkal, nem lehetett panaszom a színvonalra, ráadásul megnyertük az Izraeli Kupát is. Ugyanakkor az élet eszméletlen nehéz. Hiába zajlott a háború, ugyanúgy kint edzettünk, ott játszottuk a mérkőzéseket. Többször is előfordult, hogy az éjszaka közepén jött a riasztás, hogy azonnal le kell menni a bunkerbe 10-15 percre, aztán visszatérhettünk a lakásba. Nem volt egyszerű, de a foci miatt, illetve tapasztalatnak hasznos volt.
Mondhatjuk, hogy az egyik legmagasabb szinten is játszottál. Milyen képességeidnek köszönheted szerinted, hogy eljutottál idáig?
A kitartásomat emelném ki, és ahogy korábban mondtam, az akadémián hamar önállósodtam, és gyerekkoromtól a maximumot kellett nyújtanom. A pályán pedig egyszerűen élvezem a játékot, sokszor ösztönből cselekszem. Ballábasként szeretek a jobb szélről befelé cselezni, lövésekkel próbálkozni, vagy a társaknak előkészíteni.
BAJUSZ ZOLTÁN
